Már az odaút is nagyon mókás volt, mert egy órát vártunk itt a remek trento-i állomáson a német vonat jövetelére, aztán odafelé nem volt ülőhely, így aztán hajnalig a folyosó olvastam, más bevándorlók és éjszaka utazó diákok társaságában. Az olasz vonatok, legalábbis éjjel, és azt hiszem, a "válogatott" utasközönség miatt, tele vannak rendőrökkel, akik sokszor elég agresszíven lépnek fel. A vonatra.
Aztán hajnalban értünk Firenzébe, az Appeninenekben hajnalodott ránk, ott ennek megfelelően hó esett, a városban pedig sima eső. Kerestünk egy olyan kávéházat, ahol elveimnek megfelelően nem kell azért külön fizetni, ha leülve akarod a kávéd elfogyasztani. Találtunk is, és meg is jegyeztem hol van, mert a pincércsaj a legstílusosabb olasz jelenség volt, mióta vagyok. Vissza kell mennem, lehetőleg minél hamarabb. A kora reggeli "vissza kell mennem" hangulat aztán egész nap elkísért. A hostelben munkát ajánlottak nekem, valami ilyen beszervezős-ügynököst (de nem vagyok dzsémsz, nem vagyok megyó), amit neten is lehet csinálni, ezt gyorsan elutasítottam, mert a dolog mögött egyből az olasz szervezet bűnözés édeskés szagát éreztem. Inkább mentünk várost nézni.
Firenzében is 15 méterenként templomok vannak, de egyik sem ér fel a dómmal, ahol a városi legenda szerint Stendhal "effektust kapott", azaz e szépség láttára elájult, és úgy kellett a többi (valszeg amerikai és japán:) turistának összeszednie. Az orosz lánnyal azóta is tartó konfliktusunk kezdete ekkora datálható, ugyanis itt kezdte el azt a szokást felvenni, hogy kötelező megnézni minden képeslapot és naptárat, és mintegy tőzsdeként funkcionálva állandóan figyelni kell az árukat. Az Uffizi melletti oszlopcsarnokban szereplő híres firenzei és itáliai polgárokat és művészeket ábrázoló szobrokat csak azután kezdte komolyabb érdeklődéssel bámulni, miután felhívtam figyelmét arra, hogy gyakorlatilag az egész "Tini Nindzsa Teknőc-csapat" névadói köre szerepel, egyedül Szecska-mestert kerestem hiába. A hosszas képeslap- , vendéglő- , és Márai- élőhely keresés egyenes folyományaként aztán rutinszerűen késtük le a Boboli-kertet. A képen talán éppen ennek örülök...
Ami egyébként számomra sokkal érthetőbbé vált, az az a tény, hogy miért adott Firenze annyisok húde okos embert a világnak. A város levegőjében, a "budai" rész lankáiban, az Arno sodrásában, az étel ízében és egyébként is, minden fizikai vagy metafizikai tapasztalatban egybesűrösödik a város lényege: az alkotás láza.Éjjel felmásztunk tájképeket fotózni a Michelangelo-térre, ahonnan -elismerem- lebilincselő kilátás nyílik az Arno völgyére. Így az időt itt persze nem olvasással töltöttem, mondhatni kivételesen. Másnap a Siena-Fiorentina városszépségverseny-találkozót simán Siena nyerte, a nagypénteki délután háromórás eső ellenére is. Siena sokkal inkább nekemvaló hely mint Firenze. Csodás kis utcák ,sok festmény, remek galériák, néha hatalmas terek ,csodás üvegablakok, középkori városfal, rejtett közök, meredek lépcsők, állandó zsákutcák. A mellékelt ábra mutatja hatalmas örömöm.
Ha véletlenül mégsem, akkor ideírom: Sienában igazán boldog voltam. Ezt a másnap kicsúcsosodó orosz lány-magyar srác konfliktus sem tudta elrontani.
Másnap délelőtt már-már rituális kávézás Firenzében, majd nyomás Pisába -ami ugye a magyar nyelven kiejthető városok közül az egyik legnehezebb nevű, hol pisának, hol pizzának emlegetik- ahol a megnézendő dolgok egy helyen, az ún. csodák mezején vannak egybegyűjtve, egy dóm, egy torony, ami nagyon ferde, de csak tíz percig izgalmas. Aztán elolvastam az aznapi újságot. Majd úgy összevesztünk Ira-val (akinek már a neve is beszédes, mostanában csak egyszemélyes terrorszervezetemnek hívom), aki továbbra is a lett-orosz lány, hogy Livorno csodás kikötővárosát már egyedül néztem meg. Az emberek ebben a városban voltak a legsegítőkészebbek és itt ha meszólaltam olaszul, akkor nem angolul szóltak vissza, hanem meglepődve kérdezték: "Hol tanult meg olaszul?"
Ebből arra a messzemenő következtetésre jutottam: a nyugat-toszkán- livornói dialektust beszélhetem valószínűleg.
A hazaút már békésebb volt, ugyanis Ira és én csak a legszükségesebbek közlésére hagyatkoztunk, illetve nagyon mosolyogtam két fényképe elkészítéséhez asszisztálva. A végén négy nap alatt alig több mint 500 fotóig jutott.Sajnos nem maradhat ki a sztoriból ,hogy miközben hazafelé békésen üvöltettem valami Muse számot a kabinban, egy Németország felé tartó hölgy laza 30 kiló körüli csomagja egyszercsak az ölemben és félig-meddig a gépemen landolt. Miután kivettem a "monitort a gyomromból, és konstatáltam a gép -isteni csodával felérő- sértetlenségét, gyorsan eldöntöttem, hogy úgy fogok másnap Trentoban templomba menni, hogy már nem turista leszek és nem fizetek belépőt.
Azért éjjel 3-ra hazaérve elhatároztam, hogy -alap- vissza kell térnem Toszkánába, ahányszor csak lehet. Talán legközelebb az Uffizibe is eljutok...
Bár, azt hiszem, az már csak a cseresznye lenne a habon.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.