Miután Manu ("Lizaveta Lizanovna") szerint az előző bejegyzésem csak "bejegyzés", így ezzel az újabb "bejegyzéssel" bizonyítom, hogy minden bejegyzésem valahol csak "bejegyzés"... :)
"- Mert végre is, van-e szánalmasabb látvány, mint az Élet, ha a Művészettel kísérletezik? Mi, művészek, senkit sem vetünk meg olyan mélyen, mint a műkedvelőt, mint az Élet emberét, aki azt hiszi, hogy ráadásul, ha úgy adódik, művész is lehet. Mondhatom magának, a megvetésnek ez a fajtája személyes élményeim közé tartozik. Társaságban vagyok, egy előkelő családnál, eszünk, iszunk, beszélgetünk, a legszebben megértjük egymást, és én jól érzem magam, hálás vagyok, hogy egy kis időre eltűnhetek az ártalmatlan, rendes emberek közt, akik magukfajtájaként kezelnek. Egyszerre csak (ez megesett velem) föláll egy katonatiszt, egy hadnagy, csinos és délceg ember, akiről soha föl nem tételeztem volna, hogy egyenruhájához méltatlan cselekedetre képes, feláll, és félreérthetetlen szavakkal engedélyt kér, hogy fölolvashassa saját szerzeményű versét. A társaság meghökkent mosollyal megadja az engedélyt, és ő, bejelentett szándékához híven, egy darab papírról, melyet addig dolmánya belső zsebében őrzött, felolvassa valamilyen művét, ami zenéről és szerelemről szól, ami egyszóval éppolyan mélyen átérzett, mint amilyen hatástalan. Kérem szeretettel: egy hadnagy! A világ ura! Neki azután igazán nem kellene!... Nos, jön az, aminek jönni kell: megnyúlt arcok, nagy hallgatás, némi mesterkélt tetszés és mélységes lehangoltság körös-körül. Az első lelki tény, amely bennem tudatossá válik, az, hogy bűnrészesnek érzem magam abban a zavarodottságban, amelyet ez a meggondolatlan ifjú a társaságon elárasztott; és semmi kétség, engem is, akinek mesterségébe belekontárkodott, gúnyos és elhidegült pillantások érnek. A második dolog pedig az, hogy ez az ember, aki iránt az imént még a legőszintébb megbecsülést éreztem, most egyszerre süllyed, süllyed a szememben... Részvevő jóakarat vett rajtam erőt. Hozzálépek, úgy, mint még néhány derék és nyájas úr, és megszólítom: „Gratulálok, hadnagy úr! - mondom. - Milyen ügyes és kedves dolgok! Igazán nagyon tetszettek!” És kis híja, hogy vállon nem veregetem. De mondja: a jóindulat-e az az érzés, amellyel egy hadnagyot illetni szokás?... Ő tehetett róla! Ott állt, és nagy zavarban vezekelt azért a tévedésért, hogy azt hitte: lehet egy levélkét, egyetlenegyet, tépni a Művészet babérfájáról anélkül, hogy az ember az életével ne fizessen érte. Nem, akkor már kollégámnak, a büntetett előéletű bankárnak adok igazat. De nem találja, Lizaveta, hogy ma a hamleti ékesszólás hangulatában vagyok?
- Befejezte, Tonio Kröger?
- Nem. De nem beszélek többet.
- Elég is volt. Akarja a válaszomat?
- Van válasza?
- Azt hiszem, igen. Jól odafigyeltem, Tonio, elejétől végig: és azt a választ akarom adni, ami mindarra ráillik, amit ma délután mondott, és ami teljes megoldása annak a problémának, amely magát oly nagyon nyugtalanítja. Nos hát, a megoldás az, hogy maga, úgy, ahogy ott ül, egész egyszerűen nem más, mint tipikus polgár.
- Tessék? - kérdezte Tonio, és kissé magába roskadt.
- Ugye, a szó súlyosan érinti? Nem is lehet másképp. Épp azért kissé enyhítem az ítéletet, mert megtehetem. Maga, Tonio Kröger, a polgár, aki tévútra jutott.
Nagy csend lett. Akkor Tonio elszántan felállt, és vette a botját meg a kalapját.
- Köszönöm, Lizaveta Ivanovna; most bízvást hazamehetek. Megkaptam a magamét."
(Thomas Mann:Tonio Kröger, 1903 -részlet
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
galata 2008.11.25. 00:09:57
viszontválasz készül......
á la Lizaveta..