Tiszta idő volt, szerencsésen vágtam át a Pó-síkságot, pontosabban annak északi utolsó csíkját, nem kattogott a vonat-mert itt valahogy nem kattog - így csak ha megálltunk eszméltem a szürkületben, fel-fel nézve újságomból, még szerencse, hogy csak egy átszállás kellett, és valami félig-meddig értett kalauzhölgy által adott magyarázat ellenére miszerint: „sajnálom fiatalember, de a telefont nem vette fel a csatlakozása, így biztos nem várják meg magukat”.Csalatkozás a csatlakozásban.

Szóval mondom,ennek ellenére is mikor leszálltam Bresciában, mely valami csúnya üvegpalotás iparkolosszus, két tömbház közé-alá bevágott buszállomással egyből  a vasút tőszomszédságában, messziről integetett valaki (a kalauznő), hogy gyorsan erre-erre, még elérheti, és örültem, mert hogy talán időben ott leszek abban Bergamoban, amiről eddig csak a fura nevű Salvatore Quasimodo nevű –egyébként irodalmi Nobel-díjas valamikor a hatvanas években- leírásából, valami fellegváras verséből értesültem. Na, és most éppen odaigyekszem vonattal, este fél-háromnegyed tízre kell ott lennem, nem is ott igazából, hanem a reptéren. Körbenézek az új vonaton, mert ahogy az olasz mondja, éppen „vonatot cseréltem” loholva, megint a szokásos érzés, hogy biztos az első osztályon vagyok, de körbenézve látom, szinte csak bevándorlók, ez az, jó helyen vagyok, lévén valamiképpen magam is bevándorló. Illetve most inkább csak vándorló. Kiérünk a városból, igazából sose ér véget, egybeépült itt minden, mehetsz 500 kilométert is úgy, hogy végig lakott terület közvetlen közelében haladsz. A híres Nord szíve. Itt élnek hát a szakadás dolgos hívei, a világ minden tájára induló áruk előállítói. Az állomások száz évesek, nem Ausztria, ne feledd, gaz is nő hát mindenhol. A kabinban egy lány a hasán lévő tetoválást mutatja, félreérthetetlenül nekem, mindenki alszik, egy nő olvas, ez a lány meg telefonál. Egész úton. Fiúkról a barátnőjével, mi másról. Nem akarok hallgatózni, inkább csak a nyelvet tanulnám. (Nem köszi, nem kell a tetoválás,nem érdekel.) Aztán leszáll, olvastam már én is akkor. Olvasás és alvás. Egy helyben ülés, fejből kifelé bámulás itt nincs. Utilitarizmus.Valamit mindig tenni kell. Falom hát a szavakat.

( Egy svájci hobbirádiós egy egész bevándorló-család életét mentette meg a segélyhívás észlelésével.5 napja voltak fenn egy hegycsúcson az Alpokban.Valami csempész és a rádiós. Kegyetlenség és jóság.)

Mindenhol a bevándorlás. Bergamoban is, odaérve csak afrikaiak az állomáson, inkább önkéntelenül,, mintsem félve húzodom közel egy angol turistához. Együtt váltunk jegyet. „Honnan vagy?”

(Honnan is vagyok? )

(Trentoból? Budapestről? Nem, igazából egy kis (annyira nem is kis) faluból Zala megyéből.Kehidáról.)

„Magyarországról.”

Nem beszélünk  tovább. Buszvárás van, irány a reptér.

Anikó talán még nincs ott. Bergamo nem szép. Ja, tényleg ott van az alta cittá, a fellegvár a sugárút végén, de csak a távoli kivilágítást látom. Úttalan utakon ki a reptérig. Hú, eddig csak egyszer-kétszer voltam reptéren, fogalmam nincs mi van. Még sosem repültem. De eltaláltam egyedül 300 kilométerre a barátomért, azon filózom, ha el kéne vonatoznom nyugatabbra, azt is vállalnám.

(Sajnos, úgy néz ki, nyugatabbra nem kell vonatoznom.  Biella most már örökre valami serdülőkori lázálom marad, melyből így csak bizonytalan részletek maradnak,sosem áll már össze befejezett egésszé. Időutaznék megint, csak a másik irányba. De valahogy a kétfelé vágyás irányban és időben laza kompromisszumra jut. Végül az ember csak előre megy.)

Már idegesen toporgok. Ha az ember két hónapja nem látta a családját meg a barátait, irigyen figyeli az érkezési zónában még az üzlettársak kései, hideg kézfogásait is. Nemhogy az angol lány örömét, ahogy olasz barátja várja. Vajon megváltoztam? Meg tudjuk még beszélni a dolgokat úgy mint rég? Nem is ideges vagyok, hanem izgulok. Nevetséges, mi változott volna 2 hónap alatt? Talán sok minden, nem érzékelem teljesen. Talán semmi.

…

Már Milánó felé zötykölődünk, aztán –mint pár pillanat, úgy ment el az álmatlan hűvös hajnal a milánói állomáson, meg a belvárosi sétával- már Kelet felé. Hazafelé tartok?Majdnem… Beszélgetünk. Boldog vagyok. Alszik. Olvasok. Átszállunk. Mutatom Anikónak az Alpok első lejtőit.Igazából csak egy kis domb. Basszus, megint nem lyukasztottam jegyet. Apró jogi diskurzus a kallerral. Kidumáltam magam. Trento, szikrázóan szép idő, bár kicsit hideg. Még mindig beteg vagyok. Belváros, egyetem, kávézás, könyvtár. Nagy alvás. Este kihelyezett buli 800 méter magasan nagyon hidegben egy kis falu hatalmas sátrában. Kóla és vezetés. Egy csepp chianti, csak a zamata kedvéér’? Már értem miért rajongott érte úgy Hemingway. Vágom rá, és egy sosem látott kertre gondolok Goriziában, amely valahonnan mégis dereng.

Megint négy nyelven beszélünk öten az autóban. Anikó megtalálta a hangot az itteni barátaimmal. Ez is egy jó nap. Megjött, és remek idő volt egész hétvégén. Na jó, kicsit hideg. De az mindig van. (Elutaztál, Anikó és 5 napig esett. Olyan volt,mint a Száz év magányban. A negyedik napon már-már úgy tűnt, tíz évig is tudna esni.) Városnézés és pizzaevés, felutazás, libegés, fenn hanyatt dőlés. Nem aluvás. Sörivás, kártyázás. Mókázás, nem aluvás, vonatozás. Basszus, ezt tényleg majdnem lekéstük. Igazából már elindult.

Verona, szép délután, nagy beszélgetés, még utazás. „Hazafelé mész.” Én semmilyen értelemben sem. Majd ha megfordulok.

Irigység, hála, búcsú. Nem egyszerűen, de hazaértél.

Pont akkor írod, mikor elkezd esni, és az állomástól visszasétálva lassan beérek Velába. Zuhog az eső. Az esernyő alatt valami nálam is betegebb arc keveri a rádióban a zenét. Aluljáró és a legszomorúbb the Cure szól.

Az e(l)ső nap…

És tényleg, újra hétfő van.

(„És egyedül a tükörnél, egy pár virágszirmot

 a  csupasz, sápadt testre tegyél

ha kinyílott 

a benn gubbasztó lélek és úgy kínálja magát-örökös használatra

ahogy Isten fogja magát és int, sejti a vágyat, tudja a pompa okát