Szelek és Rózsák

Kinn ülök a teraszon, és élvezem, hogy Velába beköszöntött az a régi, jól ismert, klasszikus olasz nyár. Elég nehezen sikerül a múlt hétről szóló élménybeszámolómat rendbe tenni a fejemben, egyrészt már jó ideje kések vele, másrészt meg a két szomszéd cseh lány lenn fetreng a kertben napozás címén egy szál fürdőruhában, nos, ez mindenesetre nem könnyíti meg az embernek az odafigyelést. Ennek megfelelően továbbra is ilyen kusza mondatokra számíts…

Múlt kedden még Pesten voltam, vonatra kaptam, konkrétan a „Venezia” expresszre, délután indult és nagyon lassan döcögött át a Dunántúlon. A horvát határon az ellenőrzés szabályosan szétszívatta az utasközönséget, a „legaranyosabb” kérdés a négy székely hölgyhöz akikkel - többek között- utaztam a magyar határőré: „Maguk beszélnek magyarul is?”- miközben érdeklődve lapozgatja a román útleveleket, érkezett a frappáns és csípőből jövő válasz: „Mi magyarul beszélünk.”

Az út rögtön eztán következő másik nagy élménye az a jelenet, mikor a határőrök sorra nyitották le a vonat „padlásajtóit”, menekültek után kutatva, és a két amerikai lány érdeklődve kérdezte tőlem, hogy ez is a „bárdörkontroll” része-e, vagy csak valamit itt felejtettek a bácsik. Közöltem csendben, hogy kicsit –azt hiszem némiképp joggal- zabosak a horvát bácsik, mert ők még nem EU. Igazából mire a helyesebbik kerítésébe fogtam volna, Szlovéniába értünk és leszálltak. Így aztán maradtam egyedül a szerelmes Velencéig. Akkor fogtam fel a hajnali álmatagságomban, hogy elhagytam Velencét és már át is szálltam, mikor Veronába értem, ahol újra át kellett szállnom. Volt két órám, és annyi csomagom, hogy esélyem se legyen bemenni kávézni a városba.

Trentoban gyorsan befutottam az óráimra, aztán hazarohanás, összeszórtam a motyómat és irány Róma. Hurrá, újabb éjszakai vonatozás! Isti módszeréhez nyúlva vittem a vonatra egy 0,75 literes Heinekent, bepusziltam, aztán Rómáig teleportáltam a vonattal az éjszakában. Fél hét felé értünk Roma Tiburtinára (Kelenföld), innen hajnali metrózás a hostelbe, ami meg egyébként a Termini, a főpályaudvar mellett volt.   Amíg az előző lakókat kipaterolták, addig szundítottam még egy lazát a  fogadóteremben, a bolgár lány mosolya ébresztett, miszerint „Van szobánk!” (Habemus camera).Zsír. Egy kávé már kezdett halaszthatatlanná válni. Végül a Piazza Spagna (Spanyol lépcső) mellett kaptam meg. Azt hiszem, életem eddigi legjobb kávéja volt. Újítottam mellé egy Stampa-t is (napilap), és mikor megkérdeztem az újságost, van-e Stampája ( a stampa az sajtót en bloc is jelent), mosolyogva válaszolt, milyen kell, spanyol, német? Rávágtam, hogy: „Stampa, olasz, és ott van a kezed ügyében.” Olyan szép délelőtt volt, hogy mindketten csak vigyorogtunk a gyengén „Rosetta-stoned” jelenségen. Pénzdobás a Trevi-kútba, Dezső szerintem azóta is a megfelelő szerencsét hozó taktikán agyal, végül a „jobb váll fölött, háttal, bal kézzel”- metódus nyert, de Anita Ekberg valahogy mégse bújt elő a habokból. Nem baj, elvileg ez a pénzdobálás csak annyit tesz, hogy visszatérünk. 5 forintért nem is lenne rossz biznisz.

A Pantheon zárva volt, így a turistahadat odahagyva kifeküdtünk mellé napozni. Aztán át a Tiberisen a Trastevere városrészbe, mely az ókorban a Soho és Józsefváros sajátos keveréke volt, és Zenoval találtunk is valami éttermet a vagy tízfős csapatnak. Az étteremben a pincér részeg volt és egyből ajánlkozott, hozz mindenféle tésztát és jól megszámítja nekünk. Mivel már rohadt éhesek voltunk, másrészt meg nem akartunk tovább kutatni, ráadásul nem is tűnt tárgyalóképesnek, belementünk az ócsított maradékevésbe. Aztán kábé egész nap ezen a jelenetsoron meg a hideg pasztán röhögtünk.

Délután mentünk a nagy május elsejei fesztiválra, ahol egy belvároshoz közeli téren olyan félmillióan voltak, és nagyjából az olasz zene színe-java fellépett 3-4 dal erejéig. Mi olyan 6-7 órát voltunk ott, az alatt lement vagy 25 fellépő, ebből 5 egész jó zenét nyomott. Az idei fesztivál jelszavát, miszerint csökkenteni kell a munkahelyi balesetekből eredő halálesetek számát, a nagyjából széjjelszívott hippikből álló közönség mérsékelten díjazta. Számomra meglepő volt a sarló-kalapács önkényuralmi jelképének sorozatos megjelenése és a kommunista partizánhangulat. Egyszer azért nem volt rossz, visszajáró vendég viszont biztos nem leszek…

(Ja, és a színpad fölé kiírták az olasz alkotmány első mondatát: „L'Italia è una Repubblica democratica, fondata sul lavoro.” –ami magyarul kábé csak ennyi Olaszország demokratikus köztársaság, melynek alapja a munka. Na, erre kérdezte tőlem Nicola barátunk, mi hiányzik a mondatból. Reggelig nem jöttem volna rá… „fondata sul lavoro del Nord” azaz … „melynek alapja az Észak munkája”)

Másnap a csapat kettészakadt, és ez a következő napon is így maradt, mi, azaz a magyarok, az olasz és a svájci srác és a bolgár lány Tivoliba mentünk, aminek hangulatára máig nem lelek szavakat, aztán másnap a Via Appia mentén egy római fürdő romjai között piknikeztünk, míg egy óra múltán kidobtak minket. Végtére is így volt rendjén, hiszen a hateurós jegyet kihagyva egy magánterületen és három kerítésen keresztül jutottunk be. Végül katakombában voltunk, ahol volt idegenvezető, aki –mivel mi voltunk az utolsó csoport és aztán három napig zárva tartottak - a katakomba bejáratának bezárásakor elejtette a poént: „Aki jött, aki nem, zárunk.” és mellé a sztorit, hogy az egyik konkurensnél 2 turista lemaradt a csoporttól, így aztán három napig sötétben, hidegen és éhesen várták a megmentést. (Vagy így volt, vagy nem…)

Éjjel vonat, megint a bevándorló-járat, némi fény és Ady-összes, valamint az „Úton”, Kerouac műve, stílszerűen. Reggelre haza, nagy alvás.

Azóta órák, órák, tanulás, a többiek in Sicillia, én meg nyelem az ultra-ibolyát az erkélyen, figyelem tovább a mancikákat a kertben, tanulok a jövő heti vizsgámra, ma este meg egyébként is buli van.

Szóval rohanok.

(májuselsejeikoncertfelvétel)