Ilyen ropog a kandalló, földi javakkal, friss házi kenyérrel terített asztal, jóbarátok (ketten), valami kellemes és lágy, egyébként utált (most szeretett) dzsessz és beszélgetünk az irodalomról. Az ember csak azért nem kívánja, hogy minden estéje ilyen legyen, mert fél, hogy a megszokás elvenné az ilyen beszélgetések varázsát. Szóba kerül Hemingway, meg az is, hogy pár órája egy spanunk mennyire lefikázta. Hemingway e nyugodt éjféli órán sem asztal hőse, az Ady Endre, mint nagy közös pont. Nem védem kedvenc amerikai írómat, nem kelek ki, nem tartok védőbeszédet. Némán mosolygok, magam elé, az ételt bámulom, meg szépen lassan jönnek elő azok a mélyen lakó élmények, amiket magamnak teremtettem Hemingway művei köré.
Mondjuk éppen 18 lehettem, amikor kezembe akadtak művei. Sorra. Emlékszem,az 500 oldalas "Akiért a harang szól" nagyjából másfél nap alatt fogyott el. Még egy nagy piros madzag lógott zöld katonai táskámról, amit a mű elolvasása után szívesebben vittem magammal, nem is az ideológia miatt, hanem mert hősebbnek éreztem magam miatta. Hosszú vonatutakra emlékszem, meg Goriziára, már akkor is visszagondoltam, másik város, másik lány. Mikor a "Búcsú a fegyverektől" került sorra, nem okozott gondot, hogy a tenentével én is a világháborús város utcáit járjam, és bár mindig odaképzeltem dédapámat a hegyek túloldalára, tudtam, hogy az öreg Ernest nem lőtt át, hiszen csak a vöröskeresztesekkel mentette az életeket.
Aztán amikor idén februárban Gorizia mellett átléptük a szlovén-olasz határt, csak az ismerős nyelvű feliratokból vettem észre, hogy Görz mellett száguldunk, pár óra alatt átkelve a Pó-síkságon, amin a tenente is menekült 1917 végén. Akkor még nem volt érett a prózai hős arra az áldozatra, amire a spanyol polgárháborúban már igen. Na mindegy, célom lett aztán olasz tartózkodásom alatt, hogy Milánóba és Stresába, a Lago Maggiore partjára el kell mennem. Milánóban bámultam a vasútállomást áprilisban, nem tudtam melyik lehet az adekvát szálloda a közelben, de én is szívesen mentem volna vissza a frontra, ha egy estét a kiválasztott lánnyal lehettem volna együtt.
Stresa július elején jött, közel jutottam Svájchoz, de nem jutottam át, s nem volt mindhalálig tartó szerelem sem, mint ahogy Catherine szerette a tenentét. Ettől még szép volt, szép emlékezet.
Aztán jöttem vissza én is Novarától, megint egy régi lánytól, és öntudatlanul is félretettem az újságom, mert én sem akartam tudni a háborúról. Nem, egy szót se, ma nem vagyok itthon. És nem sokkal előtte idős úriemberrel tegeződtem össze, ki nemesi származék, de a biliárdozás a világ dolgaival elmaradt.
Végül, ezt a hétvégét Spanyolországban tölthetném, és eljuthatnék Gredos fölé, a havas Sierrába is. Sajnos még nincs itt az ideje, nincs meg az a lány, akivel fel lehetne oda mászni.Meg hol van még a Kilimandzsáró, a bikaviadalok, hol van még Kuba, és persze, hol vannak Párizs kávéházai?
Meg, különben is, még én sem lettem hős.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.