Fent álltam, nagyjából a hegy gerincén- persze ez így nem igaz, nem hegy volt az, hanem domb. Valami igazam azért mégis van ezzel a hegy kifejezéssel, mert a dombon lefelé indulva hamar ott volt a borospince, Karcsi bátyám hegye, mert ugye, a pincét meg a hozzátartozó szőlősorokat hegynek hívjuk. Már a fene se tudja miért. Az örök outsider érzésével beszélgettem Karcsi bátyámmal, nem lesz nekem sohase hegyem, szőlőm is csak akkor, ha a piacon veszek pár fürtöt. Tudta ezt ő is rólam, mégis úgy mesélt nekem az idei termésről, mintha én is beavatott lennék, mintha én is úgy aggódnék a jég által elvert minden fürtért, mint ő, a jó gazda. Ahogy lassan lefelé sétáltunk a sorokban a pincéhez, magam sem tudom miért, de eszembe jutott a közeli erdő és annak legendás kastélya, amit mindig megemlegetünk, ha a földszagú pincénél ülünk az erős gyűrűjű, finoman száraz fehér bor társaságában. Újra a kastélyról beszélünk, amit én még soha nem láttam, annak ellenére sem, hogy hosszú éveken keresztül jártam keresztül-kasul a megyét, annak erdeit és útjait. Ez a közeli kastély, mely egy zsákfalu zsákkastélya, a sűrű zalai erdő mélyén fekszik, vagy inkább nyugszik, esik szét. Persze még nem láttam, de mindenki így meséli. Nincs ott már semmi, ha odatalálunk egyáltalán, akkor is csak pár falat találhatunk.

Én viszont, mint afféle éretlen egyetemista, nem nyughattam, míg meg nem győztem őket, ha már a pincétől úgy sincs olyan messze, nézzük már meg. S valahogy csak ki kellett mondani valamelyikünknek, már az autóban ülünk, öcsém vezet, édesapám, Karcsi bátyám meg én. Pincék hosszú sora, a kihalt hegyközség elhagyatottsága kísér minket a földút porában, tekergünk az erdőben, végül meglátjuk a gesztenyést, mely a grófok mauzóleumát köti össze a kastéllyal. A gesztenyésben már voltam, kisgyermekként, de a kastélyt akkor se láttam, hiszen benőtte az erdő, csellengeni meg akkor még nem csellengtem.

Már ott állunk a lépcsőknél, a Békássyak ősi lakjánál, ahogy ezt száz éve mondták volna. Abban az időben Békássy István gróf, Vas megye főispánja a polgári radikálisokkal barátkozott nemes létére. Fia, Ferenc pedig a Cambridge King’s College padjait koptatta, vitázni pedig Bertrand Russel, Virginia Woolf és John Maynard Keynes társaságában járt, mint a legkiválóbbak egyike. A Nyugat-kör tagja, a magyar irodalom nagy ígérete. Mikor kitört a világháború, a harc természete szerinti gyűlöletét legyűrve hazajött, beállt a seregbe. Az orosz fronton esett el 1915-ben. 22 éves volt. Vitatársaival szemben soha nem lett híres, egykori nemesi jussát az évtizedek magányos éjszakáin felnőtte a dudva meg a muhar.

A rohadó neogótikus ablakból még mindig gyönyörű a kilátás. Rálátni az elhagyott hegyközség megmaradt pincéire, a Zala völgye elbújik egy hatalmas erdő mögött. A padló fele hiányzik, az ember kezéből meg a „Gyertyák csonkig égnek”, a hangulat diktálja, a hely szelleme. A kultúrát, az intellektust mállásukban is sugárzó falak.

Már távozóban, Karcsi bá’ még emlékszik, ahogy a nagyapja meséli, milyen rendes ember volt az öreg gróf. „Mindig adott, ha kértek.”

A demokrácia nem tűri az emberek közötti különbségeket. Nem tűri hát a nemesek kiváltságait sem. Mégis, újra a dombtetőn állva, körülnézve, nem hagy nyugton a kérdés:

Miért őket húztuk le a gazba, s miért nem mi próbáltunk meg felérni hozzájuk?

„Lelki hajlama a régi magyar műveltség felé vonzza. Azokat a nemes, nyugati magyarokat hozza eszembe Békássy Ferenc, kik európai tükörben látták meg saját arcukat, azt az időt, melyet szorongva érzünk vissza ma is, ha a Lánchídról vagy a Clark Ádám-térről az akadémia-épület nemes vonalait bámuljuk. Sokat olvasott, érett értelemmel. William Blake-et, a titokzatos angolt világos, magyar fővel szerette, de keze közé került Macchiavelli, Ranke, Lafargue, William Morris, Ady, Ignotus, Karinthy és halála előtt Széchenyi István is, ki különös, mély benyomást gyakorolt rá. Hogy merre viszi később a vére, nem tudjuk. Annyi bizonyos, hogy a magyar irodalom értéket vesztett benne. Az épület nem épült fel, csak az előkészületei maradtak ránk, az állványok, melyeket erősen megcölöpözött és magasra vont, messze a mindennapi élet és a mindennapi irodalom fölé.”

(Kosztolányi Dezső)