Szelek és Rózsák

Van úgy, hogy megsértődsz majd maga vagy a sértődés, harmadik fázisban kisértődsz, majd továbblépsz, végül nem emlékszel az egészre.

Az említett folyamatot érdemes felgyorsítani.(vagy el sem kezdeni)

(Descartes mondta: A kétely a bölcsesség kezdete.)

Az első billentyű lenyomása előtt kettő perccel fejeztem be a Lions for Lambs (gyávák és hősök lett magyarul a cím, nem bírom eldönteni hogy jó-e vagy rossz) című film nézését, melyet Robert Redford rendezett. Elérzékenyültem, kattogok, hatás alatt vagyok, és leginkább kétkedek. 2000-ben, talán éppen ugyanígy január másodikán láttam a Mátrix első fejezetét, kézikamerás, a moziteremből kilopott felvételen. Régi ismerős lánynál, egy másik sráccal meg egy másik lánnyal, mikor odaértem, még a régi ismerős lányra figyeltem, és mikor leléptem, akkor már nem vettem fel kérdését: „Ti értettétek miről szólt?”. Ahogy hazafelé sétáltam a havas januári éjszakában, egy csapásra más embernek éreztem magam. Azt hiszem ezt egyes, nagy igazságoknak öntudatlanul is birtokában lévő arcok ezt úgy mondanák: Embernek éreztem magam, a gondolataim elevenen kavarogtak, s ezt mondjuk nagyon kevés film után érzem.

Szellemi beleélés.

Redford filmje őszinte és szívből jövő. Redford filmje propagandisztikus és álszent. Bombasztikus és csontig lerágott témát vesz elő. Sok aspektust vizsgál és csak négy oldalról néz egy jóval több oldallal bíró sztorit. Egy óra történetébe sűrít és hosszú generációk sorsáról elmélkedik. Érthető és érthetetlen. Pörög és lassú. Tudod, hogy mi lesz a vége és nem hiszed el, hogy az a vége. Közhelyes a rossz emberek javulása és közhelyes a jó emberek tévelygése. A háború nemtelen. A háború nemes. A politika puszta hatalomvágy. A politika a társadalom érdekeinek optimális érvényesítése. A média hazudik és rombolja a demokráciát. A média igazat mond, és a demokrácia leghatékonyabb segítőkeze. A tanárt érdekled és ilyen tanár nincs. A tanárt nem érdekled és olyan tanárnál nem létezhet, hogy nem érdekled. Tisztes középszer, amiről évekig azt hallottad, hogy Odüsszeusz leszel, és évekig nem gondoltál bele, hogy Odüsszeuszt mindvégig Trója kísértette. Megpróbálod, amennyire csak bírod, amiről évekig azt hallottad, hogy Akhilleusz, és amiről évekig azt hallottad, hogy dicső hírnév és tutira gyors vég menthetetlen kombinációja, viszont most már tisztábban látod, hogy ő örökre otthagyta a kéznyomát. Majd belátod, hogy mindkét hőst ugyanannyira kedveled és utálod.

A Lions for Lambs tán sokak szerint a hollywood-i liberális crew a szokásosnál jobban csomagolt propagandafilmje. Szerintem vegytisztán konzervatív mű.

A kettőségek, a jó és a rossz vegyülése annyira elevenen hat ebben a filmben, hogy még abban is kételkedem, hogy ez a film „jó”. A magában hordozott kételyeket –s ez elég életszerű- ugyanis nem oldja fel. Ez azonban egyszerre hiányzik és egyszerre tűnik jó megoldásnak.

A kétely magában ugyanis kevés. A kétely nélkül viszont minden más kevés.

Weöres Sándor: A teljesség felé

A szabály, mint fogság és mint szabadság

" Légy szigorú önmagadhoz, de ne gyötörd természetedet. Bontsd le szeszélyeid, sóvárgásaid, nem azért, hogy nélkülük nyomorogj, hanem, hogy folyhass, mint a víz, és biztos lehess, mint az ég.

A szabály nem arra való, hogy beléje börtönözd magad; legyen lakószobád, szabadon ki-be járhass, dolgod szerint.

A szabály semmit sem ér, ha elhatározás-szerűen viseled, ha komoran és konokul csörömpöl rajtad; a szabály akkor jó, ha érzéseidbe ivódik és finoman, hajlékonyan támogat".

https://www.youtube.com/watch?v=2YAvfxA6a94

 https://www.youtube.com/watch?v=4yVebsKnwyg&feature=related

https://www.youtube.com/watch?v=gViaOYgV8yI&feature=related

https://www.youtube.com/watch?v=mll3G1mGcI0&feature=related

https://www.youtube.com/watch?v=MMs9Mxk-UD0&feature=related

u.i:

https://www.youtube.com/watch?v=-hDc_puKh1M

Shantelra szavatok

" A szovjet rendszer jellegét mutatta meg az 1956-os magyar népfelkelés, s ennek kegyetlen fegyveres vérbefolytása".

( Jog-és Állambölcselet, Záróvizsga hivatalos jegyzete)

24 évesen jogelmélet kell tanulnom és meg tudhatom Platón mit is akart az Őrökkel és Termelőkkel, és Machiavelli a lelkének legmélyebb bugyraiban nem is volt olyan amorális.

(17 évesen ez nagyon izgalmas volt, még 21 évesen is, és biztos vagyok benne, hogy 50évesen is az lesz DE most nem az)

Ellenben

Grotius ( 1583-1647) 11 évesen lett egyetemi hallgató, 15 évesen ügyvédi diplomát szerzett.

Hát igen a németalföldi zseni a klasszikus természetjog elméleti megalapozója.

(de abban biztos vagyok, hogy nem vesztegette az idejét jogelmélet államvizsgára készülvén…)

Ez az O. J. Simpson nagy túlélő.

És még nyavalygott az ügyvédje (aki biztos egy lángelme.......), hogy az esküdtszék csak fehérekből áll és diszkriminálják szegény kis Simpsont aki csak pár szalagocskáért és trófeáért ment.

13éve (akkor még néztem tévét) idegesít ez az O. J. Simpson és szerintem most már ilyen ideges is maradok...

( 15 évre ítélték, de lehetséges, hogy már 9év  múlva kisétálhat. Remélem legközelebb, azon kapják, hogy parkból virágokat lop és az ügyvédje majd elmondhatja, hogy a börtönben fedezte fel a virágkötészet és kertészkedés örömeit)

Ma ezt olvastam a Képmásban…….

(és megtudtam, hogy létezik Távol-Kelet referens, Alkotó vers- és prózaírás és Tranzakcióanalízis, Mediátor, Mentálhigénia stb képzés a Pázmány Továbbképzési Osztályán- mit képeznek tovább????- de most azon vagyok, hogy visszavegyek a kritikus énemből- nem „kifizetődő” tudniillik J)

És a mellékelt idézetre figyelek

( amit már három napja is elolvastam, mikor átfutottam az újságot és arra gondoltam- nem voltam kicsitse kritikus hangulatban, sőt arra gondoltam, hogy jobb, ha nemis gondolok semmire, mert nincs „élet” a ius civile után és felesleges törnöm magam, mert minden okos gondolatomból, mentálhigéniával kapcsolatos nézetemből napokon belül, legjobb esetben!!! is csak egy szerény kis szellemi hagyaték leszJ) - hogy betelt a fejem a civilisztikától és én nem vagyok egy Gép és nekem egyéb fontos dolgaim és teendőim is vannak - ezt Monet úrral is közöltem.J

( Balázs ma ittam ananászlevet…..J)

Az idézet végre:

„Amikor olyan messzire mentél,

hogy képtelen lennél még egy lépést megtenni,

csak fele olyan messzire jutottál,

mint amennyire képes vagy.”

Ma nagyon szabadszellemben töltöttem a napot, reggel óta tudatosan, hivatalosan semmit nem csinálok, jöttem- mentem, elolvastam megint a Pázmány „hirdetést”.…,

tettünk Umbero Ecoval egy nagy lépést szépség ügyben,

Beszámoltam szóban, írásban, tengeren innen és tengeren túl ,hogy miként  teltek napjaim az elmúlt hetekben.

 megtudtam, hogy van a telefonomon bluetooth menü-, de nem tudom, hogy ez milyen irányban fogja megváltoztatni életemet pedig érdekelne......

 ÉS a legfontosabb  jött a Mikulás!

„

……….

Elviselhetetlenül nyugtalanító és megrázó érzés, ha azt látja az ember, hogy gyermekkorának, egész életének, saját világának központjában minden tudásnak és ismeretének origója nem is olyan régen (születésem előtt 100 évvel) még nem is létezett, épp olyan, mintha később meglátogatnánk azt a világot, amit halálunk után magunk mögött hagytunk. Annak a borzongása ez, hogy valamennyi élettapasztalatunk, valamennyi gondosan kialakított emberi kapcsoltunk, valamennyi fölhalmozott tárgyunk tehetetlen az idővel szemben.

Ugyanez a borongás fut rajtam végig, amikor Gérard de Nerval Keleti utazás című könyvének egyik Istanbulról szóló részét olvasom. A francia költő, aki Melling munkái után fél évszázaddal, 1843-ban érkezett Istanbulba, egyik sétájáról ír, amelyet a Galatában álló mevlevi derviskolostortól, vagyis az ötven évvel később Tünelnek nevezett helytől a mai Taksim térig tett – épp azon az útvonalon, amelyen száztizenöt év múlva én is annyiszor bandukoltam anyám kezét fogva. A mai Beyoglu negyed főutcáját, melyet a köztársaság kikiáltása után Istiklál Caddesinek, azaz Függetlenség útnak neveztek el, akkoriban Grand rue de Pérának hívták, és 1843 körül többé-kevésbé ugyanugy nézhetett ki, mint manapság. A derviskolostor elhagyava az utca Párizsra emlékezteti Nervált: divatos ruhákat, fehérneműboltokat, ékszerészeket, csillogó-villogó kirakatokat, édességboltokat, angol és francia szállodákat, kávéházakat, nagykövetségeket lát mindenfelé. Ám a Francis Kórháznak nevezett épület (a mai Francia Intézet) után döbbenetes, megrázó, sőt számomra kifejezetten félelmetes módon a város egyszer csak véget ér.

Mert a mai Taksim tér, amelynek környékén gyermekkoromtól kezdve éltem, amely számomra a világ középpontja és a világ legnagyobb terve volt,

Nerválnak csak egy üres földterület, ahol lovas kocsik, hússütők, zöldségesek és halárusok lézengenek. „

Orham Pamuk: Isztanbul

 ( ez így helytelen mert Istanbul!!!!!!!!!! )

Szeretem Nervált.

( tudott szenvedni, szépen)

A Galata toronyba végül nem mentem fel- nem „bírtam”, kiálltam a sorból

( olyan végleges lett volna, nem szeretem a véglegességet)

Beyoglu városnegyedbe ( európai oldal  centruma), hetente kétszer ellátogattam.

Pera- letűnt istanbuli úrvilág, az istanbuli polgár. A Pera Múzeum „találkoztam” életem egyik legkülönösebb kollázsával.

Istiklál Caddesi- gigantikus Váci utca , templom, kedvenc könyvesbolt

( valójában nem hasonlít semmire csak saját magára)

Mevlevi dervisikolostor voltam, berontottam, mert látni akartam a táncot……..évek óta „felújítás alatt áll” ( hangzott a válasz sokadszorra is…menjek a turistinfo-ba , vagy Konyába- hangzott a tanács. Elmentem Konyába……)

Taksim- ez egy fogalom

És sokszor gondolok arra, milyen lehet itt a „gyerekkor”.

u.i: Ma írt Rodolphe törökül.......arról, hogy mi újság az egyetemen és Párizsban.

Páris, nyugtató nyugtalanság,
Boldogitóbb a szerelemnél,
Köszönöm, hogy mégis üzentél:
Készül a megvénült nomád
Megülni búcsuzó torát
S uccáidon utolszor járjon.

Páris: nyakamban könnyű járom,
Meleg szivem mindenható,
Öklöm kemény, szemem csillog
S már fűtve a merész hajó
Új-új vizekre szállni-készen.
Páris, jaj, be nagyon emlékszem:
Könnyű kocsi, sima úton,
Csengős, trappoló lovacskával
És én szememet lehunyom
És mintha vinne könnyű szánka
Téli, nagyszerű pusztaságba
S erdődben járok, estelen
S a szép igézet jár velem
S szaladok vissza a karodba.

Soha forróbba, soha jobba
S azóta nem is élek én
S mint elárvult szegény legény
Bús erdők s vén hegyek közt bolygok.

De most átkom alól föloldott
Szerelmed s ime, megifjodtam:
Csupasz, bús erdők, vén hegyek,
Kikhez várostól menekültem,
Kacagjatok ki: elmegyek
A városoknak Városába.

Mosolyogj a régi nomádra,
Páris, hívj, sürgess, csalogass,
Emlékeztess az esküimre,
Melyeket szerelmes-hevülten
Tettem csillagos éjszakádon.

Utólszor még s csöndben megáldom,
Hogy vagy és hogy nekem is voltál
S aztán vissza, szivem, vén oltár,
Őrizvén örök-ifjuságot
Rajta megvidámult kereszttel.
(Ujjhh, hátha Páris nem ereszt el.)

Miután Manu ("Lizaveta Lizanovna") szerint az előző bejegyzésem csak "bejegyzés", így ezzel az újabb "bejegyzéssel" bizonyítom, hogy minden bejegyzésem valahol csak "bejegyzés"... :)

"- Mert végre is, van-e szánalmasabb látvány, mint az Élet, ha a Művészettel kísérletezik? Mi, művészek, senkit sem vetünk meg olyan mélyen, mint a műkedvelőt, mint az Élet emberét, aki azt hiszi, hogy ráadásul, ha úgy adódik, művész is lehet. Mondhatom magának, a megvetésnek ez a fajtája személyes élményeim közé tartozik. Társaságban vagyok, egy előkelő családnál, eszünk, iszunk, beszélgetünk, a legszebben megértjük egymást, és én jól érzem magam, hálás vagyok, hogy egy kis időre eltűnhetek az ártalmatlan, rendes emberek közt, akik magukfajtája­ként kezelnek. Egyszerre csak (ez megesett velem) föláll egy katonatiszt, egy hadnagy, csinos és délceg ember, akiről soha föl nem tételeztem volna, hogy egyenruhájához méltatlan cselekedetre képes, feláll, és félreérthetetlen szavakkal engedélyt kér, hogy fölolvashassa saját szerzeményű versét. A társaság meghökkent mosollyal megadja az engedélyt, és ő, bejelentett szándékához híven, egy darab papírról, melyet addig dolmánya belső zsebében őrzött, felolvassa valamilyen művét, ami zenéről és szerelemről szól, ami egyszóval éppolyan mélyen átérzett, mint amilyen hatástalan. Kérem szeretettel: egy hadnagy! A világ ura! Neki azután igazán nem kellene!... Nos, jön az, aminek jönni kell: megnyúlt arcok, nagy hallgatás, némi mesterkélt tetszés és mélységes lehangoltság körös-körül. Az első lelki tény, amely bennem tudatossá válik, az, hogy bűnrészesnek érzem magam abban a zavarodottságban, amelyet ez a meggondolatlan ifjú a társaságon elárasztott; és semmi kétség, engem is, akinek mesterségébe belekontárkodott, gúnyos és elhidegült pillantások érnek. A második dolog pedig az, hogy ez az ember, aki iránt az imént még a legőszintébb megbecsülést éreztem, most egyszerre süllyed, süllyed a szememben... Részvevő jóakarat vett rajtam erőt. Hozzálépek, úgy, mint még néhány derék és nyájas úr, és megszólítom: „Gratulálok, hadnagy úr! - mondom. - Milyen ügyes és kedves dolgok! Igazán nagyon tetszettek!” És kis híja, hogy vállon nem veregetem. De mondja: a jóindulat-e az az érzés, amellyel egy hadnagyot illetni szokás?... Ő tehetett róla! Ott állt, és nagy zavarban vezekelt azért a tévedésért, hogy azt hitte: lehet egy levélkét, egyetlenegyet, tépni a Művészet babérfájáról anélkül, hogy az ember az életével ne fizessen érte. Nem, akkor már kollégámnak, a büntetett előéletű bankárnak adok igazat. De nem találja, Lizaveta, hogy ma a hamleti ékesszólás hangulatában vagyok?

- Befejezte, Tonio Kröger?

- Nem. De nem beszélek többet.

- Elég is volt. Akarja a válaszomat?

- Van válasza?

- Azt hiszem, igen. Jól odafigyeltem, Tonio, elejétől végig: és azt a választ akarom adni, ami mindarra ráillik, amit ma délután mondott, és ami teljes megoldása annak a problémának, amely magát oly nagyon nyugtalanítja. Nos hát, a megoldás az, hogy maga, úgy, ahogy ott ül, egész egyszerűen nem más, mint tipikus polgár.

- Tessék? - kérdezte Tonio, és kissé magába roskadt.

- Ugye, a szó súlyosan érinti? Nem is lehet másképp. Épp azért kissé enyhítem az ítéletet, mert megtehetem. Maga, Tonio Kröger, a polgár, aki tévútra jutott.

Nagy csend lett. Akkor Tonio elszántan felállt, és vette a botját meg a kalapját.

- Köszönöm, Lizaveta Ivanovna; most bízvást hazamehetek. Megkaptam a magamét."

(Thomas Mann:Tonio Kröger, 1903  -részlet