Zuhogó esőben indultunk.
Szerdán egész éjjel utazás, s míg a lányok hátul aludtak, próbáltam Gergőt szóval tartani, nehogy elaludjon vezetés közben. Nagyon furcsa érzés volt, sorra elhúzni a szebbnél-szebb Verona, Firenze, Arezzo, Róma és végül a hajnali Nápoly mellett. Más volt a végcélunk, s ha ezt tudta is az ember, telhetetlensége mégis a városok felé hajtotta volna. Reggel a campagnai Salernoban, ahol a svájci Zeno spanunk csatlakozik hozzánk. (Zeno éjjel a nem túl biztonságos vasútállomáson volt, már pár napja túrázott át Közép-Olaszországon, nagyon fáradtan, totál lepusztultan - talán mivel új „vendég” volt – a helyi rendőrök őt penderítették ki a váróteremből… pedig csak olvasott. Hiába, az a gyanús, ami nem gyanús.) Mindenhol félünk, nem merünk pénzt felvenni. Az Appenninekben visszatérően elered az eső, minden második emberben bűnözőt vélsz felfedezni. A bizalmatlanság sokszor "kölcsönös", néha mi is maffiásodunk.
Végre alhattam kicsit, délelőtt a tűző napon átszelve Basilicata és Calabria nagy részét. Itt már az autópályáért sem kell fizetni, lepusztultak a házak, mindenhol vadon nő a narancs, a citrom és az olajfaligetek nyugtatják a szemed. A pálya mellett gaz, hirtelen jobbra látod a Tirrén-tengert, de már újra irány dél, még délebbre, a másik, a Jón-tenger tűnik fel. Gergő 14. órája vezet, mire odaérünk, olcsó apartman, tengerpart 50 méterre, full üres part. Szezon előtt. Kifekszünk a partra, s néha belesétálok a 19 fokos vízbe. Tűző nap, leégünk. Békésen olvasom Márquezt (ezúton is, köszi, Évi), filmet nézünk a hűvös konyhában, vidékizünk Krisztával, este meg nem engednek be minket hatalmas Erasmus-partiba, mert „you’re not the part of the event”. Azaz nem fizetünk ki a tróger szervezőknek vagy 170 eurót. Nem para, gyorsan hazazúzunk a szállásra, mélybeszélgetés és esti borozás. Fekvés reggel, világosban. Az ember egy merő homok, issa és por vogymuk. Másnap újra a parton. Este vacsora egy keresztapás pizzériában és otthon hirtelen megint filmnézés, borral és Bacardival. Jó hangulat, nagy igazságok, hajnali alvás a tengerparton…
A többiek délután teljesen leégnek a napon, este indulás Sorrentóba, Nápoly közelében összehasonlítjuk a svájci és a magyar kormányzati rendszert. Youth Hostel a cél, a társaság megint változik Zeno és Antonia hazafelé indul, hárman maradunk Gergővel és Krisztával. A kacskaringós tengerparti városban hajnali 3-ra találjuk meg a szállást. A szemetet az utcán tárolják, és az út legtöbbször egy mélyedésben vezet két kert között-alatt. Mindegyikbe beleképzelheted a Golgotát. Kóbormacskáktól rezzenünk össze, a hostel kapualja a legbüdösebb hely az egész városban. Szobánk majdnem a tengerre nézz, s másnap valahogy nagyon boldogan ébredek.
Vasárnap van, már nem használunk autót, innentől gyalog és hévvel, ja, igen, hajóval is Caprira, ami pont szemben van velünk. Korai kelés, irányzék a tenger felé, kényelmes séta, majd remek beszélgetős kávézás a parton, amíg a hajót várjuk. A fejben Moravia 1934 című könyve. Capri olyan, mint a legtöbb néni az olasz tévében. Drága és nagyon szép. Nyaralók és nyaraló emberek, rengeteg angol. Az egyik közben elképzeljük, hogy az 1/c-ben lakunk és jó. A Kék-barlangba sajnos nem jutunk el, az üdülőfalvakat viszont végigjárjuk. Fáradtan térünk vissza a szárazföldre, nagyot sétálunk haza, megint filmnézés, sztorikat mesélünk ilyenkor, a film általában csak körítés. Mindhárman tudjuk, milyen szerencsénk van ezzel a pár nappal, álmodozó tekintetek, felidézett szerelmek, valakik, akiknek talán velünk kéne lenniük. A film az csak a háttér, megágyaz a beszélgetésnek, belefekszel és másnap a bűnös városban, Nápolyban ébredsz (a városról szóló „Gomorra” épp most nyert Cannes-ban, talán nagydíjat). Hévvel megyünk be, zsebekre vigyázni, Gergő otthon hagyta a külön erre a célra vásárolt rugós kést. Sör és reggeli a mekiben, bevándorlótenger és szeméthegyek. Az ami turistáknak írt turistakönyvben leírt helyek sem éjjel, sem nappal nem a legveszélyesebbek. Bármit vehetsz, minden eladó. A dóm zárva a nap közepén, hatalmas vaskapuk, a szemét és a zöldséges nagyjából 3 méterre van egymástól. A kikötő csúnya, a kilátás gyönyörű. A királyi palota, a klasszicista királyi templom és a Galléria. Yachtokat nézünk és fogalmam sincs hogyan, de valahogy átjutunk a zebrákon. A közlekedés gyengén kaotikus, este látunk egy utcai balhét („casino”) és beáll az egyik főutca forgalma, szemtanúk vagyunk, egy virágárus avat be minket közben a város mindennapjaiba. A metró jobb, mint Pesten, felkapaszkodunk a város feletti dombra, „alattunk a tenger szemben a nap zuhan.”
Egy legalább nyolcvan éves bácsi lép mellénk és két mondatot mondd. Az elsőt nem értjük, a második pedig ez: „Az egész világ megváltozott.”
Adom.
Aztán a felesége tovább vezeti, és már nem tudok a szemébe nézni. Fizikai és filozófiai magasságok, hazamegyünk és chiantival öblögetjük a város porát. Este a filmben Bruce Willis újra megmenti Amerikát, én meg nosztalgikus mondatok után kutatok rég nem látott lányoktól. Kukorica, kenyér és sonka Krisztával. Sokat és rendszeresen tündérkedik, te meg csak bámulod a nő jóságát.
Egyébként is végig versek, dalok és könyvek kísérnek, a szellem táncot jár, és egyik este erős dezsávű lép fel.
Utolsó nap, a negyven fokban kutatjuk Pompeii városát, kiszáradva bámulunk a romok között, az autó a parkolóban, este irány a Vezúv. Rengeteget nevetünk, újra van „Nap beszólása” cím, mint régen a bencésben. Este már a pályán, Gergő újra elemében vezet, és néhány óra alatt Firenze van a lábaink alatt. Bejöttünk a városba, az éjjeli üres belvárosban már mindenen nevetünk. A fáradtság tapintható, az autóban a kilencvenes évek legrosszabb magyar dalai. Aztán irány haza hajnalban, reggel itthon, és nehéz az embernek élete talán legjobb hete után jelenteni valamit.
Néha kell egy hét együttlét.
Manukám, csatlakozom, nemzetközi jog…
Ami egyébként számomra sokkal érthetőbbé vált, az az a tény, hogy miért adott Firenze annyisok húde okos embert a világnak. A város levegőjében, a "budai" rész lankáiban, az Arno sodrásában, az étel ízében és egyébként is, minden fizikai vagy metafizikai tapasztalatban egybesűrösödik a város lényege: az alkotás láza.
A hazaút már békésebb volt, ugyanis Ira és én csak a legszükségesebbek közlésére hagyatkoztunk, illetve nagyon mosolyogtam két fényképe elkészítéséhez asszisztálva. A végén négy nap alatt alig több mint 500 fotóig jutott.
